Kócos, fekete hajkupac feküdt egy hófehér párnán. Alatta egy álmos, szundizni vágyó emberdarab volt. Ki sem nyitotta szemeit, csak fordult egyet, minek következtében a hajkupac kissé rendezettebbé vált. Két perccel később már egy horkoló fekete gombolyaghoz hasonlatos lénnyé vált főhősünk... vagy minek is nevezzük. Ma kivételesen nem kellett korán kelnie. És későn sem. Igazság szerint fel sem kellene kelnie. Ma nincs meló. Pihenés és álvás a program mára. Legalábbis a torzonborz egyén az ágyban így hitte.
Hét perccel később valamiféle rezgésre riadt fel. Szemei azon nyomban felpattantak, persze a kócos gombolyagtól a fején nem látott túl sok mindent.
- Ki tett egy vibrátort a lábaim közé? - gondolta homlokráncolva.
Egy mozdulattal megszabadította magát a takarójától. Ez nem bizonyult túl jó ötletnek, ugyanis rendkívül hideg levegő indított támadást a félmeztelen test ellen.
- Fenébe! Be kellett volna csuknom az ablakot.
Libabőrösen hát, de céltudatosan a lába közé nyúlt. Néhány másodperces kutatást követően rátalált a rezgést kibocsátó leletre. Arcához emelte, s haját eltűrve szemügyre vette édes álmainak elűzőjét.
-
Mi a francot keresett a lábaim között a telefonom? - morogta, majd felvette.
- Hakuei! Már harmadjára hívlak. Azt hittem, sosem fogod felvenni.
- He? Mi van? Mi a fenét akarsz? Ma szabadnapos vagyok. Na csá! - Azzal letette. - Hülyegyerek.
Alig feküdt vissza, ismét megcsörrent a telefon. Gazdája egy laza csuklómozdulattal elhajította. Pontosabban ki. Ki a nyitott ablakon. A hangos csattanásra felfigyelt egy pillanatra. Felnézett, de mivel sehol nem látta a telefont, egy hörcsögéhez hasonlatos morgás kíséretében visszahúzta magára a takarót.
- Majd veszek egy másikat. Különben is, már rég le akartam cserélni - gondolta, majd szép lassan visszaaludt.
***
Negyven perccel később kopogás hallatszott az ajtó felől. A fekete madárfészek az ágyban épp csak megrezzent. Ismét, immár hangosabb és türelmetlenebb kopogással ostromolták az ajtót. Két perc csend következett, majd egy halk ajtónyikordulás kíséretében egy magas alak lápett be a szobába.
- 'Reggelt! Felkelni! Fél óra múlva fotózáson kell lenned. Gyerünk!
Egy laza csuklómozdulat, majd valaminek a darabjai az ágyban fekvő fekete szénakazalra záporoztak. És még mindig semmi reakció.
- Azt hiszem, radikális módszerekhez kell folyamodnom. Te kényszerítettél rá...
Azzal volt takaró, nincs takaró. Hakuei halk nyögést hallatott, majd fordult egyet. Beletelt vagy fél percbe, mire a hideg levegőt, valamint azt a szúró fájdalmat az arcán megérezte, de ami utána következett, az megért egy misét. Szemei felpattantak, majd a gazdája is követte őket, csak ő éppenséggel az ágyból pattant fel, s üvöltözve a meglepett férfinek rontott. Pár másodperccel később hirtelen abbahagyta.
- Ööö, bocsi. Azt hittem, hogy egy perverz betörő vagy - mondta. Aztán kérdő hangon azt kérdezte: - Most hogy mondom... hogy is jutottál be?
- Nyitva volt az ajtó.
- Hogy mi? Az meg hogy... ja, asszem, azt is elfelejtettem bezárni. Francba.
- Nem azért, de úgy látom, vérzik az arcod...
- Tessék? Azt hiszem, nem hallottam rendesen. - Az arcához nyúlt, s megtapintotta a véres heget. - Mi a francot tettél az ágyamba?
- Attól tartok, a hajadban is van belőle - már alig bírta visszatartani a nevetést.
- Mi van? - Hakuei a hajába túrt és meglepődve konstatálta, hogy haja idegen eredetű darabkákat is tartalmaz. A tükör elé sietett, s pár szitkozódó szó kíséretében megszabadította magát a telefonja -jobban mondva volt telefonja- műanyag darabkáitól. Aztán gyilkos tekintettel a másik férfi felé fordult.
- Ezt mire véljem, he? Idejössz ezen a szép, napfényes reggelen és csak úgy felkeltesz, mikor még aludhatnék? És még ha ez nem lenne elég, a törött telefonom darabkáit szórod rám, ráadásul úgy, hogy még meg is sebeztem magam vele?! - Egy pillanatra a tükörbe nézett, majd megnyugodva vette tudomásul, hogy már nem vérzik.. - És még te nevezed magad jó menedzsernek?! - Az említettmellkasára bökött hosszú mutatóujjával.
- Nos, tulajdonképpen ez a dolgom - még mielőtt Hakuei megsólalhatott volna, folytatta. - Fotózásod van ma. Úgy huszonöt perced lehet odaérni. És mivel telefonon hiába próbálkoztam -fejével a roncshalom felé bökött- idejöttem és kezembe vettem az irányítást.
- Milyen fotózás? Miről beszélsz? - Értetlenül nézve, kezeit széttárva várta a választ.
- Tudod, az e havi KERA számhoz kell, ami jövő héten fog megjelenni egy szaftos kis interjúval veled.
Pár másodperces gondolkodás után így szólt:
- Ha jól emlékszem, az is ma lesz. Úgyhogy szedd össze magad. Húsz perc múlva fotózás, az út pedig fél óra, ha szerencsénk van. Már így is késében vagyunk. És nem szívesen lennék a helyedben, ha ezt a főnök is megtudná. Szerencsére ő is késni szokott... de azért húzz bele! - Karba font kezekkel várt.
Hakuei tíz másodperces agyfagyást követően a szekrényéshez rohant, előkapott pár ruhadarabot, majd a tükörhöz sietett. A valaha telefonnak nevezett műanyag kupacot lesodorva az asztalkáról felkapott pár tégelyt, a zsebébe dugta őket, majd vigyázzba állt, mint egy kisóvodás, aki elpakolta a cuccait és indulásra kész.
- Ööö... nem azért, hogy kötözködjek, de félmeztelen vagy és csak egy smincuccokkal tömött Hello Hakuei-es pizsamanadrág van rajtad - szólt a menedzser csodálkozó arccal.
- Tudom - vigyorgott Hakuei.
- Nem kéne... átöltöznöd? - próbálkozott.
- De. Majd a kocsiban. Nincs annyi időnk, hogy itthon öltözködjek -még mindig vigyorogva megindult az ajtó felé.
- Ennek elment az esze - gondolta a másik, majd sarkon fordult. Hirtelen mozdulatával levert egy nagy stóc papírt az egyik asztalról, de nem foglalkozott vele. Sebesen (illetve pizsamásan) robogtak lefelé a lépcsőházban, hogy minimális késéssel ugyan, de odaérjenek az említett fotózásra.
